Kuksi

Noshát a jómúltkori bejegyzésemet azzal végeztem, hogy nem tudom, hogy fog működni a közös edzés. Hát kérem, ennél nagyobb sikersztoriról nem számolhatnék be. kb egy hónapja járogat velem Hédi (mióta kitört az ovi, nem viszem, túl későn van) nade az első alkalom, komolyan mondom, életem egyik legkülönlegesebb élménye volt. tudnivaló ugyebár hogy Hédi még a jól ismert emberekkel való találkozáskor is előad egy kisebb magánszámot. elbújik, belémkapaszkodik, nem köszön, ha esetleg mégis, akkor csak egy félős, odavakkantós köszönéssel, majd valamit azonnal a kivakkantás után a szájába véve (ha más nem, a ruha ujja - nyáron a dereka felhajtva mindig kéznél van) szóval elég nagy hacacáré az egész, és kb fél órának el kell telnie, hogy felszabaduljon, és normalizálódjon a helyzet. Ez bizony az edzésen nem fér bele, mondtam neki, hogy itt nincs idő nyafogni meg elbújni, itt az ember bemegy, köszön, jól érthetően, leül az egyetlen alkalmas helyre, és másfél óráig elszórakoztatja magát, amig az ő édes anyája kinyuvasztja magát annyira, hogy már felkelni sem bir. mindeközben ha valaki hozzászól, annak válaszol, valamint kulturált módon viselkedik. sajnos ha ez nem megy, nem fog tudni járni velem.

Hát mit mondjak. bemegyünk kézenfogva, ott volt Huba és Luca, akikről már sokat meséltem Hédinek, és igencsak bennfentes gyerekek a teremben, nem véletlenül persze, nade erről később. Szóval odaértünk, az én kislányom egy hangos Sziasztok!-kal üdvözölte a "tömeget", majd bemutattam neki a gyerekeket és az apukájukat, aki ott dolgozik, leültettem rajzolni (najó, vittem kaját is, az mindig beválik) és én magam beálltam melegiteni.

Nem telt el sok idő, hallom ám a hangját (!!!!!) hogy csiripel a másik két gyereknek, almát esznek együtt, szinezik a szinezőt amit vitt, aztán Lucáék lovaival játszanak. Egyszóval egy perc alatt beilleszkedett. Újabb fél óra múlva olyan felszabadult játékba kezdtek, hogy Zoli, aki a másik két gyerek apukája, és a teremben dolgozik, és szerintem gyerekszemmel ha szigorúan rászól az emberre, hát én tuti összetojtam volna magam ötévesen, szóval Zoli többször kényszerült kimondottan határozottan rájuk szólni - vagy sivitoztak, vagy futkostak, vagyis minden olyat műveltek, ami az ekkoráknak a legjobb szórakozás, csakhát itt nemolyan praktisch, ha az ember a súlyt emelő, kötéllel hadonászó emberek között szaladgál ugyebár.

Szóval egy kicsit hosszúra engedtem mindezt, de a lényeg ugyanaz: Hédi imád edzésre jönni. Jól érzi magát, felszabadult, és ennél nagyobb öröm engem nem is érhetett volna. (persze nem fakadok sirva, ha Robi tud segiteni és Hédi itthon marad, mert akkor arra is tudok koncentrálni, amit csinálok, de amúgy szuper).